Katja élete

Pár évtizeddel ezelőtt kapukat akart nyitni a világra, Európára. Szabadságot, függetlenséget és számtalan reformot. Fiatal volt, tiszta és őszinte, mint mindenki aki felnőtté válása során rácsodálkozik a világra és annak megannyi változásra szoruló ügyes-bajos dolgára.
(Mindig azt gondoltam, hogy a fiatalok tiszta ítélőképessége és lelke az, melyre hallgatni kell, hiszen ők még friss, világmegváltó energiákkal várják a felnőtt életet, még ha kicsit túlidealizáltan is az abban rejlő lehetőségekkel. Ha az ifjabb, „lázadó” generációval kapcsolatban egyetlen egy kívánságunk van, hogy megtörjük és betörjük, akkor bizony végérvényesen és visszavonhatatlanul megöregedtünk, kizártunk magunkból az életet és mindenki mást és mások gondolatait.. megtettük az első lépést a magányunk felé. A magány pedig nem más, mint a halál előhírnöke.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A legszerencsésebb lépés amit tehetünk, ha tapasztalatunkkal segítjük de nem hátráltatjuk őket. Hiszen ez a világ rendje.)

Szóval liberális nézeteket vallott, mint minden egészséges ember, akinek a lelkét még nem karcolták össze az előítéletek. Aztán lassan minden megváltozott...
Saját véleményem szerint sajnos ezt a nyitottságunkat korral sokan elveszítjük. Negyven felé bizony szembe kell nézünk a saját életünkkel. Számotvetni arról amit sikerült elérnünk és amit nem az életben. Azt gondolom, hogy a nehéz életkörülmények sokszor nehézkessé, rugalmatlanná teszik az embert és egyre inkább önámítással, kifogás- és bűnbakkereséssel reagál a kudarcra. Tény, hogy a legtöbben nem tudjuk elérni azokat a célokat, álmokat melyeket huszas éveinkben kergettünk és az is tény, hogy ezt sikertelenségnek éljük-e meg vagy sem. De tudomásul kell venni, hogy az életünk, sorsunk mindig a mi kezünkben volt, senki más nem felel érte csak mi. A probléma ott kezdődik ha mindenki mást büntetni szeretnénk saját sanyarú sorsunk miatt, vagy mondhatni indokolatlanul más társadalmi osztályok iránt kezdünk el gyűlöletet érezni. A liberalizmus halála.
 

Pedig a liberalizmus nem politikai oldalhoz kapcsolodó, drogosok és homoszexuálisok woo-doo vallása. A liberalizmus azt jelenti „felszabadított azaz nem rabszolga”.
A liberalizmus egyenlő a szabadsággal.

 

A politikai liberalizmus szerint  az egyének tudják a legjobban, mi a jó neki, szabadon szavazhatnak és dönthetnek a sorsukat nagy mértékben befolyásoló kérdésekben. A politikai liberalizmus választójogot ad minden felnőtt állampolgárnak nemre, rasszra, nemzetiségre, vallásra, gazdasági státusra való tekintet nélkül.

 

Megöregedett.
Megöregedtünk.
Mi.
Mindannyian. Az egész társadalom.
Öregek vagyunk és sötétek, akár a Feketeváros című regényben. Zavar minket a gyerekzsivaly, ha egy anya a gyermekét szoptatja, a fiatalok boldog viháncolása, szirombontása , a túl hangos zene, a túl nagy szabadság és természetes lázadás, minden ami új és változás lehet az általunk megszokott régi világhoz képest.

 

Zavar a fiatalok jóléte, hogy drága autókkal járnak, hogy utaznak. Irigyek vagyunk, önzőek. Keményebb sorsot, sikertelenséget, boldogtalanságot kívánunk titkon ismerőseinknek, sokszor szeretteinknek is, de még magunknak sem merjük ezt bevallani.
Egyáltalán az egész élet csak a terhünkre van. Mi mind olyanok lettünk akárcsak ő. Nehezek és súlyosak, nyomasztóak és öregszagot árasztó. Konzervatívak rosszul értelmezett nacionalizmussal.

Vagy talán csak fáradtak, csalódottak. Nem tudom.
 

Gondoljunk csak bele, ha most ott állna szemtől szembe a 18-20 éves régi énjével, mit gondolna az róla?
Lenne-e mentsége mindarra amit most tesz?
és mit gondolna rólunk az a fiatal, aki még hitt a világmegváltásban, a szabadságban, a szeretetben. Képes volt józanul kritikát megfogalmazni és kapni is, önvizsgálatra és önálló útkeresésre.
Mit gondolnának rólunk mindazok akik valóban a szabadságukért és valahol értünk is küzdöttek?

 

Szégyelhetnénk magunkat mindannyian.

 

Én még lázadok, még hiszek a szabadságban, még fiatal vagyok csak figyelem a világot körülöttem. Elég félelmetes az az irány, amerre haladunk.
Ahogy elhalványodik és magába fordul minden.
Mindenütt csak a halál, öregek a villamoson, öregek az orvosnál, az utcákon, a boltokban, a postán. Komor, sötét, megvető tekintetek.

Kapukat kell nyitni.
Erről szól az élet.
Mindig újabbat és újabbat. A világra.
Befogadni és elfogadni, úgy ahogy van és csak menni, kit érdekel merre.
Hiszen a végállomás mindenki számára ismert és társadalmi státusztól függetlenül ugyanaz. Az út a fontos, melyen odaértek, odaérek...