Azt szoktam mondogatni, ha már nagyon sötét az éjszaka közel van a hajnal.
Az éj egyre feketébb de én egy aprócska kis csillagot sem látok már az égen.
Napról napra egyre inkább megyek kifelé mindenből és a szemem is lassan megszokja ez a fénytelenséget és csípős sós ízt. Voltam már szomorú, éreztem már reménytelenséget de ennyire mélyen még sohasem.
Úgy tudnám leírni, hogy az életem akár egy marionett bábút tartottam a kezemben és igyekeztem eddig a megfelelő mozdulatokkal megélni, túlélni, átélni a világom kihívásait, de most mintha kiment volna az élet a tenyeremből és elengedtem minden madzagot, testem pedig a földre hullt. Alig tart itt valami. Minden amiben a hittem elveszett. Minden amit gondoltam valójában önmagam áltatása volt és minden amit szerettem volna kék madárként szállt el elérhetettlen messzeségbe.
Könnyáztatta egy 8-9 hónap van mögöttem. Attól az egy embertől kellett megkapnom a legnagyobb és leggonoszabb pofonokat, akiben 100%-ig megbíztam, akiben hittem és akiről azt gondoltam más.. rokonlelkem. Talán csak annyira szerettem volna rokonlelket találni, hogy Őt ruháztam fel olyan tulajdonságokkal, melyeknek nem is tulajdonosa?! Biztosan hibás vagyok én is. Igyekeztem mindent adni, segíteni, szeretni. Baromi nagy hülyeség volt.
Először jött az a hülye gyerekmizéria ami keményebb volt mint gondoltam volna. Aztán a nem várt házassági ajánlat, ami nem is volt házassági ajánlat csak pusztán viccelődés mint utóbb kiderült, majd az a pár hónap iszonyatos fizikai széthullás a műtét miatt, a fájdalom és a hónapokig tartó fizikai képtelenség a szexuális életre. Ennek pedig egyenes következményeként a már emlegetett tinédzser harmadik. A régi párkapcsolataim alig tudtam kiheverni, legalábbis azt a szórakozást amit a drága Férfiak tettek és mivel elmeséltem neki a házasságosdit, mindent gondoltam megértette, felfogta, hogy legalább Ő ne rúgjon az egyébként is padlót fogott lelkembe.
Hát azért csak rúgott bele egyet és kettőt... nagyon belejött az utóbbi időben.
Közös utunk végére értünk. Akármit is mond, egyszerűen a fentiek fényében nem tudom elhinni, egyáltalán nem bízom benne. Pedig úgy szeretnék.
Annyira vak és annyira csak magával törődik, annyira nem foglalkozik már kettőnkkel, annyira nem érzi és nem érzi... nem érzi mennyire komoly a helyzet. Elmenekül inkább álmai világába holmi 17 évesekkel meg belebújik a honlapos munkába csak ne kelljen foglalkozni a saját maga által létrehozott szarkupaccal.
Korábbi bejegyzéseknél azt hiszem elég egyértelmű, hogy mit éreztem iránta és mennyire szerettem. Ő volt az Igazi, az Igazi Nagy Ő. Nyomába sem ért senki és egy életen át kitartottam volna mellette ugyanilyen hűségben, szeretetben. Vele együtt a reményt is elvesztettem, hogy bármikor, bárhol még egyszer meg tudnék bízni férfiban... teljesen kizárt. Magamtól adtam, el is vette mindenem. Semmim sem maradt az útra.. úgy tűnik itt a vége.
