Olyan nagyon kezdem összeszedni magam fejben és ebben akármennyire is furcsa, de az éjszakai álmai segítenek.
Mindig is álmodtam, úgy 5 éves korom óta emlékszem az éjszakai sztorikra melyek a fejemben játszódtak, kerek történetet alkottak, jósoltak, megijesztettek vagy csak elrepítettek a valóságtól elrugaszkodott álomvilágba.
Mostanában álmomban ismeretlen emberekkel beszélgetek. Legtöbbször New York-ban vagyok - bár még soha nem láttam a Nagy Almát - de valahogy tudom és annyira egyértelműek az utcák, a házak, a metró. Mintha mindig is ott éltem volna.
Kb. 2- 3 hete kezdtem el ezeket álmodni és döbbenetes milyen bölcsességeket kapok így éjszakánként az arcomba. Sokszor napokba telik amíg kiheverem a sokkot amit okoz egy-egy felismerés de utána jobb és tisztább minden. Valójában előre álmodtam többször a jövőt és bár nem volt fenékig tejfel de döntéseket hoztam és átéltem azok következményeit és azt hiszem ezek által bölcsebb is lettem. Hihetetlen dolgok, események történnek velem és az egész életem egy 180 fokos fordulatot vett. Egyenlőre hagyom magam sodródni az eseményekkel, kíváncsi vagyok mi merre visz, mit hoz a Sors. Eddig még soha nem csalódtam benne :).
Aztán volt egy másik álmom is.
Egyik éjjel szültem álmomban.
Mintha valóság lett volna.
Csodálatos volt és lett egy pici klónozott "Mi" pici talpakkal, mély tekintettel, bájos és kócos kislány fejjel.
Talán most először éreztem azt - ennek az álomnak köszönhetően - hogy talán egyszer én is mernék vállalni gyermeket. Talán nem lennék annyira szörnyű anya és talán egyszer alkalmas leszek én is arra, hogy felelősséget vállaljak másokért. Nem kardinális kérdés, nagyon jól eléldegélek én akár egymagamban is, de hogy a bánatba ne lenne jobb saját családi körben megöregedni. A másik ok azért az, hogy megtaláltam azt a Férfit, akivel mindezt el tudnám képzelni. Tudom, remek csapat lennénk.
Olykor azért félek és vannak kétségeim, hogy ugyanabba a folyóba léptem mint anno, mert Ő már túl van mindenen és sokkal több élethelyzeten is és a szíve mélyén már csak nyugalomra, édes kettesre vágyik, mert pontosan tudja milyen kemény munka otthont teremteni, milyen az az első két év egy kisbabával és hová vezet mindez, mennyire gyökeresen változtatná meg az életünk. Félek attól, hogy ezt nem meri megmondani.
Annyira negatív mindenki a környezetemben és olyan sok energiát emészt fel tartani saját magamban a hitet, az optimista hozzáállásom és nem engedni a gonosz kis tüskéknek, melyeket mások szurkálnak belém. Jóslatok arról, hogy miként és hogyan leszek elhagyva, megcsalva, magamra maradva... stb.stb. a szokásos.
Ebből a szempontból az emberek nem változtak sajnos.
Félek attól, hogy kevés vagyok, mert jelen pillanatban nincs lehetőségem semmit sem adni a szeretetemen kívül.
Nincs semmim. Félek, hogy ráébred mennyire sérülékeny és önbizalom-hiányos vagyok, bonyolult, lelkileg sérült, sokat agyalós, magának való, nem valami könnyed-instant módon oldódó társasági ember, rumlis, szétszórt, szórakozott, puffogós, mindig álmos...hogy nem ilyennek gondolt, nem erre számított és "rossz cserét" csinált. Mindig ettől féltem, ebben még nem változtam. Maradtam aki voltam.
Szóval ezeket most le is írtam, mert olyan más lettem én, az életem.
