Az a tézis vált mostanában népszerűvé és több best seller alaptémájává, hogy sorsunkat mi magunk határozzuk meg gondolkozásmódunkkal, vágyainkkal, álmainkat vagy éppen optimizmusunkkal netán pesszimizmusunkkal. Úgy hívják, hogy a vonzás törvénye. Az elv csupán annyi, hogy amire sokat gondolsz, elképzeled, álmodsz róla akkor valójában a gondolatoddal teremtesz és akár a félelmeid, akár boldogságod csíráját ülteted el . Számomra soha nem volt kérdéses, hogy létezik valami felsőbbrendű törvény, Isten, Sors vagy előre megírt forgatókönyv. Az is nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy a dolgok nem csak úgy történnek velünk. Az élet tanít, megleckéztet és olykor olykor ha szerencsénk van megajándékoz egy-egy kósza boldog pillanattal, álmaink beteljesülésével.
Talán teljesen mindegy miben hiszünk, ki az Istenünk és melyik templomban borulunk imára, talán az is lényegtelen, hogy mennyire vagyunk fatalisták és programozzuk agykontrollal veszettül az általunk áhított jövőt. A szabad akarat egyre inkább azt hiszem nem létezik, meg van írva minden előre és mi pedig – ha létezik ilyen – egészen egyszerűen ráérzünk a sorsunk ízére. Felismerjük azokat az embereket, akikkel dolgunk kell, hogy legyen az életben és a lelkünk mélyén pontosan érezzük, ismerjük a cselekmények fonalát ha egészen őszinték vagyunk önmagunkhoz. Mindig ízlelgettem az életnek ezt a misztériumát, hogy működhet a rendszer.
A mértéket, az arányokat a miérteket még mindig nem értem de arról meg vagyok győződve, hogy a sors nem tartalmaz olyan btk. Jellegű kódexet, mely alapján büntetne vagy jutalmazza minket cselekedeteink alapján. Csupán húztunk egy sorszámot és egy életutat és szépen végigjárjuk a magunk kisebb kitérővel együtt azt az ösvényt, melyet kijelöltek számunkra.
Azt hiszem ez elkerülhetetlen, akármennyire is tiltakozunk, taposnánk a magunk által elképzelt utat előbb vagy utóbb úgyis azt vesszük észre, hogy mint a társasjátékokba vissza lettünk dobva a starthelyre és választásunk nem lévén hasonló helyzetből indulva kell kötött sínpályánkon beérni a célba. Választási lehetőségünk talán annyi van, hogy mikor szállunk ki a játékból és melyik kanyarban fordulunk egy kicsit jobbra vagy balra élvezve nem létező szabadságunkat.
Másrészt emberek vagyunk, halandóak, esendők folyton újabb és újabb kívánságokkal, vágyakkal. Számunkra nem elég Maslow híres piramisának első pár foka, hogy alapvető fizikai szükségleteinket ellássuk. Örömkeresésünk és boldogság utáni vágyunk konstans, egyedül a tárgya változó, álmaink beteljesülésüket követően újabb és újabb célt találnak.
Elégedetlenek lennénk? Valóban mindig többet akarunk? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk és ha már boldogok vagyunk meddig tartható fent ez az állapot? A kérdés prózai és nem csupán anyagi síkon értendő. A legegyszerűbb dolgokra is gondolok, mint az édesség utáni vágy, szerelem és szeretet keresés, népszerűség vagy hatalom hajhászás, vagy minél több munka, alkotás.Mindig többet és többet.
Talán őseinket ez a múlhatatlan hedonizmus hozta le a fáról és indította el ezen az úton. Talán az időnk szabta keretek és a magunk által megalkotott szabályok fokozzák folyamatos vágyakozásunkat a tökéletes percekre, kinek éppen mit, ízlése és vágyai szerint.
Miért is ez és most és így?
Mostanság igyekszem meghatározni önmagamnak is, újraírni az álmaimat, vágyaimat, mert a legtöbb bejegyzésem óta eltelt több mint 5 év és én is sokat alakultam, az életem is más lett és másként is képzelem el mint a 20-as éveim közepén. Azt mondhatom, hogy minden álmom és vágyom amit valaha is szerettem volna mindig valóra vált, a Sors a tenyerén hordoz. Most új életem van, új időszámítás szerint, új vágyakkal és álmokkal, olyanokkal melyeket pénzen nem lehet megvenni. Hogy ezek a nagy álmocskáim nem 40. Szülinapom után vállnak valóra, abban csak remélni és hinni merek. De azt nagyon.
