Katja élete

Röpke kis hétköznapok, fekete-fehér nappalok és éjszakák, teleírt lapok és megtorpant gondolatok. Olyan fáradt vagyok. Érted? Ha tudnád mennyire elfáradtam! Beleszakadtam abban, hogy a jövőről képem nem létezik, nincsennek előttem utak, melyek nem visszafelé kanyarodnának óhatatlan veszteségeket és töréseket okozva. Romokban heverek és amit építettem eddig az is romokban hever. Homokvárak aztán homokvihar..
vagy mint a reménytelenség érzése. Amely mint a bumeráng hirtelen visszatér és jól fejbe kólint.
Szeretném azt hinni, hogy most kell túlesnem a fájdalmon, óhatatlan veszteségeken és akkor már életemben nem szenvedek. Mert szenvedni kötelező, mindenki szenved és én is, de jó lenne csak egy kicsikét, pont csak annyira, hogy végleg ne szúrjak el mindent és világosabban lássak. A döntés melyeket meg kell hoznom egyszerre jó és megnyugató és fusztráló, letaglózó, tragikus mert kudarcot hordoz magában, hogy vesztesként léptem ki a csatából saját magammal, mert bánatot visz más életébe is, mert nem tudok tisztán kimászni ebből, harag és csalódottság nélkül. Mindenem ami volt az már nincs anyagi, tárgyi értelemben. Mert olyan mélyen vagyok, hogy egy hete ételre sincs pénzem, csak tartom én is a látszatot, hogy elvagyok én, nincs semmi baj bár üres a tárcám, üres a hütőm, üres a gyomrom, üres a fejem.  Egyik kézel kiszámlázom a tételeket, a másikkal meg kétszer annyi adót befizetek a semmire... óriási a baj.  Ha tehetem átalszom az egész napot és akkor nem érzek semmit, mintha meghaltam volna. Se éhség, se stressz, se fájdalom... olyan mintha már nem is lennék.