Törvényszerű, hogy minden kapcsolatban egy idő után elérkezik az a pont, amikor a férfi átlépi a negyedik x határt és ezt követően piszkosul fiatal netán gimnazista lányok után kezd kajtatni és konkrétan hülyét csinálni magából?
Valóban elkerülhetetlen, hogy ez megtörténjen? Amióta és amíg világ a világ ez így lesz?!
Bár már három éve elmúltam harminc de húszas éveimben járó csajszinak nézek ki, a kapcsolatunkban minden a legnagyobb rendben, minden területen jól működik és a szeretettel, szerelemmel sincs gond és mégis beütött hozzánk is a baj egy jóval nagykorúság előtt álló kislány személyében. Egyébként erről nekem nem is kéne tudnom, meg nem is kellett volna észrevennem, csak nő vagyok. A férfiak számára pedig hihetetlen módon de valóban létezik egy hetedik érzékünk, melynek segítségével kiszagoljuk ezeket a bűzös dolgokat. Ez valahogy úgy alakulhatott ki, hogy a nőstények között valahogy a versengés egy megszokott állapot. Amíg versenyben akarunk maradni, folyamatosan figyelünk a többi potenciális é sokszor nem potenciális veszélyforrásra is, összemérjük az alakunkat, ruháinkat és társadalmi státuszunkat a többi nőével és a pasik el sem tudják képzelni, hogy a felszín alatt a legjobb barátnőknél is milyen rivalizálás zajlik. Tehát megvannak a kiélezett antennáink ezekre a jelekre. Nos az én antennám pont egy ilyen kis hölgyet cserkészett be a sarki közértbe, aki teljesen természetes módon most bontogatja szárnyait, hiszen nagyon szép, helyes kislány, vékony gida alakkal, szőke hajjal és szép nagy kék szemekkel. A maga naivitásával és „felnőtt vagyok én már” magatartásával most igyekszik felméri esélyeit a „halpiacon” és borzalmasan élvezi azokat a hódolatokat, elismerő megnyilvánulásokat, melyeket pl. az én 43 éves páromtól is kap. Haláli. Mivel én magam is hasonló leányzó voltam, pontosan megértem az egész helyzetet és pontosan tudom, hogy is van ez az egész. Van az életnek humora azt kell, hogy mondjam.
Tehát életem szerelme kissé plátóian de amolyan Amerikai Szépség stílusban belehabarodott a tinédzserbe. Borzalmasan diszkréten igyekszik ezt palástolni és szerintem teljesen meg van győződve arról, hogy annyira ügyesen flörtöl, hogy én mit sem sejtek az egészről. Kész őrület. Várom mikor vesz konditerem bérletet és megy gyúrni...
A picilány csak játszik, húzogatja a határokat és olykor cukkolja az én öreg medvémet. Még nem tudta eldönteni, hogy mit is kezdjen őszülő halántékú de piszkosul jóképű és sármos párommal. Jelen pillanatban ügyesen és taktikusan kóstolgatja, tesztelgeti. Próbálja megérteni a helyzetet, ami nem lesz könnyű, mert mi nem élünk együtt. Saját lakásunk van és egymásnál vendégeskedünk úgy öt éve, ami közös döntés volt, így megőriztük a kapcsolat romantikáját, a fentiektől függetlenül. Tehát adott egy gyönyörű szép, aranyos, sportos 17 éves gidalány és adott az én fantasztikus 1968-as évjáratú szuper Férfim. Aztán itt vagyok én a vállalkozó és kissé munkamániás 33-as, a magam sokat dolgozó de sportos mivoltával de már kevesebb illúzióval, kevesebb naivitással és még kevesebb nagy hanyatt eséssel a párom által nyújtott extráktól (lakás, autó).
Nem szerencsés ha a nő tanúja a férfi nehézségeinek, ha sokszor ő nyújt segítő kezet. Ezért nem hála jár, ezért elhagyás jár. Inkább szeretnék elfelejteni azokat a keserves éveket és a nő csak emlékezteti őket sikertelenségeire. Ilyenkor kell az ifjú még tudatlan kedves....
A kedvesem pedig roppant boldog mert végre valakinek előadhatja a Don Juan-t az autóval, hajóval és minden hódításhoz szükséges eszközzel ami nálam azért nem működik, mert pontosan ismerem minden gondját-baját és együtt próbálunk keresztülgázolni az élet nehézkes mocsarán. Mondhatnám úgy is közös munka, aztán túrós a háta...
Viccesen húzom, cukkolom én és humoros megjegyzéseket itt-ott elejtek, hogy azért tudja nem most jöttem le a falvédőről de komolyan elgondolkoztam a kapcsolatunk jövőjét illetően. Nem akarok abba hibába esni, mint a nők többsége, hogy lebecsülik az ifjú konkurenciát... nagyon is a helyén kell kezelni a problémát és komolyan kell venni, mert ez az élet rendje valahol mégiscsak... statisztikai alapon.
A leányzóval elég gyakran összefutok Párom lakásának környékén, ha megyek hozzá. Boltban, utcán. Annak, hogy folyamatos párbeszéd van köztük egyértelmű jele a csajszi érdeklődő és vizsgáló tekintete, ahogy felmér engem, olykor lenéz olykor kerüli a tekintetem. Szóval marhára nem természetes a viselkedése, az én röntgen szemeim meg mindent kiszúrnak, emberismeretben zseni vagyok.
Amikor szembenéztem vele a pénztáros barátnője próbált vagányan beszólógatni valami egészen hülyeséget, tehát hadat üzentek.
Nos nekünk nincs gyerekünk, nincs közös vagyon, tehát könnyű mindent szétszedni.
Azon gondolkozom napok óta, hogy gyönyörű öt évet akkor most egyszerűen kikukázzak? Nagyon szeretem a Férfit aki most közös préda lett. Azt is gondoltam, hogy Ő más mint a többiek és életem legnagyobb csalódásnak élem meg a történteket. Mintha elfújták volna a rózsazsín ködöt és nem tudom, hogy én ezt így akarom-e még. Annak ellenére is, hogy pontosan tudom, hogy még nem történt semmi köztük, de azt is pontosan tudom, hogy ez úgy tűnik elkerülhetetlen lesz...
Már így is elég megalázó ez a történet rám nézve, a csajszi jókat röhög rajtam a barátnőivel. (mi is röhögtünk anno...)
Úgyhogy most sebeket nyalogatok és próbálom túlélni a mindennapokat de borzalmasan nehezen megy. Teljesen padlót fogtam és reménytelennek tartok mindent, miközben meg is értem valahol, mert kinek nem kéne egy hamvas tinédzser?!
Próbálok lezárni mindent magamban, kilépni a kapcsolatból és a lehető legtöbb időt külön tölteni, mert nem akarok féltékeny őrült lenni. Ahogy így írom ezeket a sorokat egyre inkább nyílvánvaló lesz számomra is, hogy nincs más megoldás mint ha befejezem a kettőnk történetét, mert később még jobban fog fájni. Így meg legalább megmaradnak a szép emlékek.
Jobb lesz így mindenkinek. Nem kell néznem a borús képét ha nem tudott levelezni a kicsilánnyal, nem kell észrevennem éhes tekintetét ha meglátja az utcán és nem kell úgy érezni magam, mint valami vénasszony. Pedig olyan szép volt. Az a szomorú az egészben, hogy akár jó is lehetett volna... működhetett volna. Kár érte.
Lolita és a Nagy Ő széttörte a világomat, elrabolta az álmaimat.
