Húzta az időt.
Na jó talán túlhúzta és visszaél a Sors jóindulatával, hogy még mindig nem bukott meg. Szomorúan konstatálta a tényt, hogy remekül hazudott és mesteri módon játszott.
Titkon még kicsit büszke is volt magára, a szervező készségére, a helyzetfelismerésére, a nyomozókat megszégyenítő figyelmességére, melyel saját maga nyomait kutatta és tüntette el.
Megfogadta, magának nem hazudik, legalább önmagához legyen őszinte az ember, mert egyébként valószínűleg skrizofén vagy legalábbis személyiségzavaros, attól meg depressziós lesz.
De ez az időhúzás, évek óta mi ha nem hazugság önmagának? A Szeretőjével szerettek csak úgy autózni keresztül a tájakon, felfedezni nyugodt éttermeket, vitetni magukat az úttal. Ellentmondásokkal teli életükben, melyben a szeretői szerelmük a szabadságot testesítette számukra meg, az autózás volt az elő vagy éppen az utójáték. Mindig céltalanul, mondták egymásnak: „majd látjuk”. Útitársnak cigaretta, csokoládé és sör. Tudatos pusztítás és rombolás. Közös pontok, közös közegek, mint a víz, különböző vízek, melyek partja mellett végigszaladó utakat, majd sűrű erdők közt, hegyekre felkanyargó szerpentíneket keresték, követték. Így gurultak most is Veszprémből a Balatonfüredre. Húzták az időt. Titkon mindketten éjjel akartak becsekkolni a szállodába, amikor a sötétség romantikája jótékonyan keveredik az efogyasztott sörök okozta bódulattal. A forgatókönyv mindig ugyanaz, vad szenvedély, a Férfi a falnak támasztja már a liftben, csókolja, simogatja, és folyamatosan azt ismételgetni, mint valami szerelmi imát: „akarlak”. Majd zavart séta, szobakeresés és ami a liftben elkezdődött az ágyban folytatódik. A szeretők közötti szex mindig beteljesült, talán a tiltott gyümölcs effektus teszi, talán a kiszámíthatatlanság, a tudat, hogy ma még együtt vannak, holnap azonban akár elveszíthetik egymást egy életre. Az elalvás előtt csendes simogatás, becéző tekintetek sem maradhattak el. Jó lett volna ha tarozik terasz a szobához, fürdököppenyben kiülhettek volna kielégülten dohányozni.
A bal oldalukon alszanak mindketten, a Férfi hátulról átöleli jobb lábával és kezével, arcát a nyakához fúrja. Sokkal magasabb nála, ez pedig biztonságérzetet ad és egy hihetetlenül magabiztos nőiesség tudatot. Ilyenkor, amikor a Férfi már nem látja az arcát sír. A könnyek némán potyognak. A lelkiismeret nem alszik el könnyen, nem akar fájdalmat okozni se másnak, se magának. A kettő azonban együtt nem megy. Maga sem tudja miért ragaszkodik ennyi éve már ugyanahhoz a Szeretőhöz, hiszen ezzel csak azt idézi elő, hogy még könnyebben lebukjon. Nem is érti, miért szereti annyira, miért kívánkozik éjszakáról éjszakára vissza karjaiba. Eleinte még hajnal hasadta előtt hazatért a saját ágyába aludni, de ma már ki nem hagyná a közös álmodást. Biztos benne, hogy a Férje sejti hol tölti az egyedüllétre és szabadság utáni olthatatlan vágyára kent napokat. Tudja, hogy a Férje sem makáltanul tiszta, tesz olykor kitérőket a népes vadászmezőkön, de azt is tudja, hogy ha a ki nem mondott titok nyílt tényként hirdetné magát a szemük előtt, azt a Férfi képtelen lenne megbocsájtani, függetlenül attól, Ő mit tett vagy nem tett. A Szeretője egészen más. Mellette az lehet aki, nem kell és nem is akar megfelelni semmilyen elvárásnak, önönmaga, állandó meztelen valóságával. A Férje ma már csak birtokolni kívánja, hozzátartozik a befektetéseihez, a vagyona részét képezi a többi nővel együtt, akikről nem lenne szabad tudnia. A Férje vadász és gyűjtögető egyben. Ezen a gondolaton jót nevet magában. Majd arra következtetésre jut, hogy valójában nem is különböznek egymástól annyira, hiszen mindketten úgyanúgy élnek, mégha a szeretői kapcsolatok mikéntje alapvetően más is. Rekkenő forróság, nincs légkondícionálás a szobában, képtelen aludni. Szeretője karjai óvatosan lefejti magáról, felveszi annak XL-es neki térdig érő polóját és csámpás papucsát és lesétál a partra. A Balaton víze koromfekete, csak Siófok és Tihany fényei sárga pontjai adják meg a tó keretét. A már-már kibírhatatlan melegben még a szél sem kegyelmez. Teljes csend, csak a cigaretta parázsa sistereg olykor fel, ahogy a papír hamuvá lesz. Ez is egy rossz szokás, amit abba kéne hagyni, évek óta folyamatosan leszokik, mint annyi minden másról. Azon tűnödik, hogy dió vagy pisztáciahéjba illeszthető-e inkább be akaratereje. A Férfi már biztosan horkol, egyik oldaláról a másikra dobálja magát és álmában olykor mormog egy kicsit, amikor nem lábát, lábára helyezni. Elfogadta, a horkolását, a zárkozóttságát, hogy nem beszél magáról, az életéről, az állandó dohányfüstös illatát és még az izzadságát is, melyet eszeveszett szenvedéllyel csókol le szeretkezés közben/előtt/után a bőréről. A Férje iránt képtelen ezt érezni, lassan minden idegesíti benne, éjszakánként éber halottként fekszik mellette, közöttük a Nagy Hasadék és elnézi annak az embernek az arcát, akit a mai valójában már alig-alig ismer, keresi rajta múltjának azon foltjait, amikor úgy határozott hozzámegy feleségül, mellette szeretné leélni élete további éveit. Az arcot a ráncokat annyira idegennek találja, végtelenül bosszantják az idő szégyentelenül bőrre rajzolt jelei. A tőzsdén úgy mondanák „bessre játszik”, különösen hétvégéken amikor végtelennek tűnő napokig meg van fosztva Szeretőjével töltött éjszakáktól, lopott csókoktól. Provokál, feszültséget kelt, veszekszik, bolond őrült módján rombolja közös életüket, egyszerűen leosztja a szerepeket, mintegy önigazolást gyártva ezzel önmagának, hogy miért is kell neki egy harmadik embernél keresni a boldogságot. Valójában nem akar a Férjével egy percet sem együtt lenni, mégha beszélgetni sokkal jobban tud is vele, mint a Szeretőjével, nem akar közös programokat, véletlen sem szeretné ha a felállított elmélete megdőlne és az látszana beigazolódni, hogy a Férje jó ember, egyedül az ő gyengesége, hogy képtelen őszintén elé állni, megadni számára a lehetőséget, hogy boldog legyen és megtalálhassa azt a nőt akitől ajándékba kaphatná az élethez, oly nélkülözhetetlen szerelmet. Az embert, a barátot szereti, nem tud „elvállni” tőle, a múltjuk láncként köti össze őket, az összhang, hogy ismerik egymás félelmeit, árnyoldalait, vágyait, álmait, kétségeit és lelki vívódásait mérhetetlen kincs, mértéktelenül elpazarolja. Egy egész kincsesláda súlyával nyomja agyon minden kezdeményező készségét egy őszintébb és tisztességesebb életre. Gyűlöli és barátilag szereti, mint egy kedves útitársat akivel eljutott egy állomásig, de már egyedül menne inkább tovább…
Még egy cigaretta, pár szúnyog a csupasz vádliján. Nem ezért jött ide, nem a Férjére akart gondolni, amikor még a Szeretőjét érzi magában, ahogy cseppenként folyik végig a lábán, arcán és nyakán a borostakarcolta bőrt, vágytól kiszáradt ajkait. A paradoxon ebben az egészben, hogy amióta szeretője van, sokkal többet gondol a házasságára, annak elővirágzására és hervadására. A szerelemre akart gondolni, ártatlan álmokat szövögetni hosszú nyaralásokról, szerelmesen eltöltött napokról, ünnepekről, fiktív forgatókönyveket gyártani brazil tévéfilmsorozatok mézedes romantikájával és túlzó szenvedélyével. Igazából azt szerette volna a lelke mélyén ha a Férfi felébred és utánajön a partra, hiszen rokonlelkek, érzi merre lehet, tudja erre lenne szüksége, hogy hátulról átkarolja és álmosan a nyakába szuszogja: „kicsinyuszi mit csinálsz itt? Gyere inkább bújj vissza mellém, úgy ölelnélek át!” azzal a közös becéző-nyelvükhöz tartozó hangsúllyal, melyen mindig boldogan elmosolyodik. Kicsit elhúzva, kicsit rekedtessen, puszikkal és sóhajokkal kényeztető szünetekkel. A férfi nem jött, a legrosszabb ebben a beteljesületlen vágyban az volt, hogy tudta a Férje már fél órája ölelné és a karjaiban vinné vissza az emeleti szobájukba. Ami még ennél is rosszabb, hogy ettől még a hideg is kirázza és csak arroganciát és bántó nyivákolást tudna válaszreakcióként magából kicsiholni, pusztán azzal az alattomos szándékkal vezérelve, hogy ne kelljen szeretkeznie vele. Ha kellene/kellett is, olyan mozdulatlan unalmat árasztó fadarabként feküdt a Férje mellett, hogy annak messze félidő előtt elment a kedve az egésztől, a nő legnagyobb megkönnyebbűlésére. A férje ilyenkor egész éjszakára kimarad, a nő pedig végre egyedül beletemetkezhetett fájdalmas önsajnálatába. Na erre végképp nem akart itt a Balatonparton gondolni. Ha valaki megoldaná helyette ezt a sokismeretlenes egyenletet, ha tudhatná melyik út merre vezet, hová „fektessen be”, mielőtt végleg rossz lóra tesz és mindent elveszít. A Szeretője nélkül nem biztos, hogy túlélné az elkövetkezendő napokat, Ő a vér az ereiben, az erőforrás, a menedék, annak a vállnak a tulajdonosa, ahová éjjelente megkönnyebbülten hajtja le fejét, akit őrülten őrült tűzzel kíván, az Élet halott életében. A Férje nélkül milyen lenne? Tisztességtelennek tartja a gondolatot, még azután is, hogy ki tudja hanyadszor csalta meg, verte át egy órával ezelőtt. Kellemetlen a kérdés, megígérte nem akar hazudni magának, nem akar szembesülni az igazsággal. Úgy dönt meztelenre vetközik és megtisztulásképpen besétál a vízbe. Sehol egy lélek. A víz kellemesen meleg, bár alig érzi, egyáltalán alig érez bármit is a fájdalman kívűl melyet szétszaggatott élete, döntésképtelensége miatt érez. Ez az életforma nem tartható sokáig fent, már így is elhúzta az időt, már így is kicsit belehalt, lelkileg szanaszét gurult akár egy elszakadt nyaklánc és képtelen visszafűzni a szemeket, talán nincs is meg mind, ereje sincs felállni és kezdeni mindent előről, különösen azzal a jövővel kapcsolatos reménytelenségével, amit leamortizált házasságának köszönhet. Egyszerűen csak pár lépést kéne még tenni, hogy elérje a strand végét jelző piros-fehér csíkos bóját, elfelejteni levegőt venni és élni. Még meghalni sincs ereje, még halálában sem merné vállalni hűtlenségét, talán ezért is tart annyira a balesetektől útközben szeretőjével, mert nem találna örök nyugalmat azután a fájdalom után, amit viszonyuk egyértelmű napvilágra kerülésével okozna. Hiába vetne véget saját életének, annak útóhatásai úgy érzi örökre megbéllyegeznék őt. Mostanában Istenhez könyörög, hogy húzza az időt még egy kicsit, hiszen azt sem tudja Szeretője miként reagálna függetlenné válására, tudnának-e együtt élni, meddig tartana a most még lángoló szerelem a hétköznapi legális valóságban? A víz a melléig ér, hang nélkül issza az éjszaka könnyeit, csillagok felette és alatta…
Húzza az időt, hátha kikristályosodik az Isteni szikra itt Balatonfüreden éjjeli ki tudja hánykor, egyedül a szállodasor egyik strandján, benne mindenben. Problémakör bezárult. A Férfiak, a fájdalmom-epicentrumok talán alszanak, álmodnak. Azt sem tudja, hol kéne annak a mindent nyitó kulcsnak világra jönnei, a szívében, vagy az eszében….
Esélytelen. Esélytelen.
