Szoktam olvasni. Már amikor sikerül azt a sok-sok tényezőt összehoznom, mely ezen számomra igen kedvelt tevékenység megkezdésében elindít. Müller Pétert is, de kizárólag „olyan” napokon. Milyeneken is pontosan? Amikor úgy érzem elfogyott az út és ösvény sincs meg erdő sem, a járt utat még járatlanra nincs lehetőségem cserélni, mert előttem falak és falak tornyosulnak és én pedig mint egy szárnyaszegett veréb, aki madártávlatban akar átjutni a labirintuson, nem kering össze-vissza az ismeretlenbe vezető folyosókon, hanem falat mászik keresztben és újra és újra.
Müller Péter multi-kulti vallásos, csipeget a Tao, Kabala, Bibila és Korán évezredes bölcsességeiből, olyan ügyesen ködösen megfogalmaza azokat számunkra mindennapi életvezetési tanácsként, hogy ember legyen a talpán, aki ne merítene belőlük némi erőt egy röpke időszakra. Hogy is mondjam. Az írásai nekem amolyan „best of” kötetek, tartalmazzák mindazon bölcsességeket, melyeket valaha élt embertársaink papírra vetettek és tanulságként szolgálhatnak számunkra a kritikus helyzetekben. Mármost a helyzet kritikus, akármennyit olvasok is. A vicc az egészben, hogy az életnek nincsen dramaturgiája, szimplán múlnak a napok mókuskerekeken rohanva, ez a kritikus. Egészen egyszerűen értelmezhetetlen és az én szerepem és helyem is benne.
Müller Péter azt írta, ilyenkor válasszam a radikálist és ne vegyek benne részt azaz mókuskerék maradjon üresen szaladjon vele tovább az idő. Meg azt is írja, hogy ha valamit egész életünkben el akarunk kerülni, az lesz éppen életünk drámája, mert szembesülünk egyszercsak vele. Kíméletlenül. Az idő is az. Az „olyan”napokon és mostanság nagyon érdekes viszonyban vagyunk mi ezzel a tényezővel, folytan megtéveszt, összezavar. Aztán Salvator Dalí elfolyó idő-folyója is gyakran elsodor esténként.
Ezen alkalmam csupán arra jók, hogy az ember átgondolja, azt az életet éli-e, amelyet megálmodott magának.
Aztán nem történik semmi.
Reggel megmosom a fogam, felöltözöm és beülök a mókuskerékbe, majd jönnek az életveszélyes esték és éjszakák, amikor Müller Péter betűibe kapaszkodom.
Egyetlen egy dologról nem ír, az én mentőövemről, melyet az élettől kaptam: a Szerelemről. Viszonzottan először. Olyan ez nekem, mint egy régóta várt utazás, melyről azt gondoltam csupán az emberek találták ki, hogy legyen miről álmodoznunk álmatlan éjszakáinkon.
Aztán jött Ő és én szemléltem félénken a Kishercegem, mint a róka, hogy mikor csatolja le oldaláról kardját és szúr szíven, de nem tette és nem tette és még mindig nem és akkor talán mégiscsak van olyan, hogy Szerelem. Nekem is. Aztán van félelem is. Nem maradhatok akkor most már ki semmiből. A Fájdalomtól, Magánytól. Attól, hogy a mi törékeny világunk szilánkosra töri az élet, hogy elveszítem és nem lehetek az élete részese többé.
Müller Péter erről nem ír.
Azt gondolom aki eszméletlenül szerelmes az nem tud erős lenni.
