Az ég veled! Tán életemben
Többé nyomodra nem lelek:
Csak téged hív az Úr, nem engem;
Most érzem, mily nagyon szerettelek!
Nem szórok átkot én a sorsra,
Nem sírok - elbírom, ha kell.
Már jön-jön érted egy vitorla, -
S mosolygón nézem, mint száll véled el.
Reménnyel telve kelsz utadra,
S kevélyen jössz megint ide;
S kik itt szenvedtünk érted, elhagyatva,
Te ránk sem ismersz, - senkire.
Az ég veled! Szépséges álmod
Elkábít, és gonosz gyönyörbe vet;
A csillag, mely utad fölött sugárzott,
Még jó soká vakítja el szemed.
Lehet, hogy egyszer majd megérted,
Mit ér, ha érző szív szeret,-
Mily üdvösség: ha már tiéd lett,
Mily szenvedés, ha elveszett.
Alfred de Musset
