Hangzatos ígéretek, szélfújta szerelmek, tettek helyett szavakba öntve és makacs elvek, meg nem létező olykor a tükör felesleges polirozására elővett előkelő erkölcsök, normák, értékrendek. Mit kezdjek én veletek
„szavak”?!
Azt mondta nincsennek „szavak” melyek, kifejeznék szerelmét.
Valóban nincsennek „szavak”, csak a csend, amikor a magam magammal ülök társaságomban az üres hotel szobában.
Azon gondolkozom, hogy mégis azok melyeket leírt, mondott mégis miért lebegnek itt körülöttem, rontják a levegőt, a kedvemet.
Fújnám őket szét szálljanak szerte, hagyjon Ő is és azok a „szavai” is békén engem.
Írogatunk, meg levelezgetünk egymásnak érzelmeset, hiányzósat, erotikusat és mindenféle napszaknak megfelelőet, mint jó reggelt, meg jó éjszakát. Semmi mélység csak felszínkapargatás, semmi túlzott őszinteség, olykor egy-egy morzsa aztán diszkrétem megyünk pár napra külön tovább. Éppen válik pasi.
Nem tudom pontosan mióta és még meddig teszi mindezt folyamatos időben, mindig más és más kapcsolatban a még meglévő feleségével. Hol elvált, hol házas, érthetetlenül, helyzettől független csak éppen papíron nem.
Azt hiszem olyan vagyok, mint valami „Trust me,Venus re-mix”.
Minden este és reggel gondosan megfürdök, elmerülök az édes illatú, Szépség rovatokban kinézett tusfürdő-habokban és ezzel lemosom magamról a világ mocskát, sebek vérző piszkát, a könnytenger sóját. Megtisztulok.
Bizalmam és reményem az Igaz Szerelemben, a nagy Őben, nap mint nap újra születik. Napi kétszer, reggel és délben és a karjaiban éjjel:
Hiszek egy Férfiben. Hiszek egy érzésben, a Szerelemben.
Elhittem neki, hiszen azt is mondta elvált, majd már válik, csak hát valahogy nem a feleségétől.
Azt gondolom, szabadulna az ürességtől talán, az állandóság rutinjától, a nemtelen hétköznapoktól. Könnyen tévedhetek is, hiszen ezek mind csupán szavak, még nincsennek mögöttük tettek, lépések, csak direkt elkövetett hibák, titkos légyottokat leleplező „véletlen”, melyek könyörtelen módon lerántják a leplet hazugsátáról a gyermeke anyja előtt, hogy váljon az és akkor majd elválik.
Emberien embertelen Játszmák.
Úgy lettem mellékszereplő, hogy nem voltam semmiféle válogatáson, ezt a szerepet én nem kértem. Szerelmes lettem és csak utána jött a realitás aztán utána már inkább mutogattam a szerelemre…
Jut eszembe, ma egyébként írta azt is, hogy nincs semmi közös dolgunk melyen veszekedhetnénk és ilyen nekünk nem is lesz, ahogy közös otthonunk, közös gyermekünk sem. Direkt ismétlem, közös. Közös, közös, közös… csak egy szó. Akkor a mi szótárunkból ez a szó is hiányzik és akkor a jövő is és minden cél, álom.
Piha.
Carpe diem? Ha ez menne a szeretők, lennének a világon a legboldogabb emberek.
SzaVAKon buknak el a legnagyobb szerelmek. Már van közös otthona, már van közös gyermeke, már van közös célja és múltja meg jelene. A mellékszereplő ne akarjon főszerepet egy éppen-válik-pasitól, mert ugye, hogy a bánatban lehet olyan ostoba, hogy elhiszi mindazt amit a Férfi mond? Hogy gondolhatta, hogy miatta otthagyja az otthon melegét? Az álompár és az álomházasság csapdája ez. Ez is egy szó. Álompár. Az illuzionisták nyertesei.
Nem tudom miért is hiszek? Mit is remélek? Hogy elválik és utána? Mi lesz?! Egy újabb álompár boldog női főszereplője legyek?
Talán ez lenne az igazi karma sors, amikor mindent visszakapnék az életben.
Jövendőbeli főszereplőként, az oltár előtt egy szót kiejtve, mely csak egy „igen” és a közös gyermek, együtt megélt évek megszokott nyugalma közben, észrevétlen egy nem kért női, mellékszereplőt megnyerve.
