Nem azok miatt a dolgok miatt, amiket tettél, hanem azok miatt, amik soha nem jutottak az eszedbe.

Láttalak valamelyik nap azon a belvárosi helyen az árkádoknál, tudod hol. Ahol halat ettünk régen. Én sosem szerettem, mégis ettük. Tudod, istenien néztél ki. Boldog voltam. Már eltelt némi idő a szakításunk óta, és nagyon remélem, hogy nem bánt, ha azt mondom: nagy örömmel tölt majd el azt látnom, hogy előre és nem visszafelé tekintesz. Bár nem lesz könnyű. Meglestem haragos szemedet, annak sötét színét és fájdalmát, ami még akkor is ott lakozott benne, tudom.
Még mindig nem érted meg, tulajdonképpen miért is mentem el, miért kellett megtennem, és mit jelentett volna, ha mégsem teszem.
A te szemszögedből minden csakis az én hibám.
Ez könnyebb, természetesen. Annyira egyértelmű.
Mégis, ha valamivel tisztában vagyok, kedves egykori legjobb barátom és volt feleségem, akkor az az, hogy egyszer majd meg kell értened, hogy igenis létezik olyan hely, ahol világos van és meleg és üde napsütés hajnalonta. Szeretném, ha megértenéd.
Személyesen, szemtől szemben mégsem bírom elmondani, pedig úgy kellene. Csak veszekedni kezdünk, míg ránk nem sötétedik. Nem szeretnék ismét ilyen sötétségben élni. Ehelyett itt írom meg, mindkettőnkért. Mert addig nem lehetek igazán boldog, amíg te sem.
Ezért kérlek, hogy hallgass meg.
Elhagytalak, mert amikor szél zúgott a fák között, és a hideg a csontjaimat rázta, és hozzád fordultam melegségért, az kevésnek bizonyult. Talán nem a jó irányba fordultam, valóban én is tehettem volna másként is. De a vége felé a lényem lényegi része már útnak indult, keresni, keresni...
Elhagytalak, mert amikor megismertlek, beléd szerettem, de nem csupán beléd, hanem, nos igen, a bútoraidba is. Nekem egyáltalán nem volt semmilyen bútorom. Volt egy üveg dohányzóasztalod, átlátszó üveggel. A lakásod tiszta volt, meleg és illatos. Apukám, gondoltam, ez az igazi élet. Tizenöt év elteltével mindez átfordult a „Vedd le a cipőd, ha a lakásba lépsz”-be. Tudom, hogy igazságtalan azokat a dolgokat elviselhetetlennek találni, amiért végülis megházasodsz. De természetesen mind ezt tesszük.
Elhagytalak, mert valahányszor ruhát vásároltunk, olyan boltokba mentünk, ahol „magas a minőség”. Az elején még értelme is volt. Egy idő után meg nem. Ha már öltönyben kellett feszengenem, mért nem lehetett az valami normális darab? Igen, tudom, hogy a jobb boltokban is ugyanazokat a márkákat árusítják. Igen, tudom, van okosabb módja is a pénz elköltésének.
Elhagytalak, mert te sokkal jobban értettél nálam ahhoz, hogyan bánjunk a pénzzel. Először, vagy talán egy kicsit később, ez a családi vállalkozásnak mindenképp előnyös volt. Tudom, csak azt tetted, amiről tudtad, hogy helyes. Csakhogy egy férfi joga az is, hogy kedvére elrontsa a dolgokat, kicsit érezze, amit megkeresett, forgassa, álmodozzon. A végére már azt éreztem, hogy az a pénz nem az enyém, de még csak nem is a miénk, hanem egyedül a tiéd. Igen, tudom. Igazságtalan vagyok. Beszélnem kellett volna mindezekről veled dühöngés és elvágyódás helyett. Csakhogy...
Elhagytalak, mert amikor beszéltünk róla, olyan határozottan érveltél a saját álláspontod mellett, hogy meggyőztél: nevetséges, hiú, önző, bolond, zsugori vagy akármi vagyok, ahogy a kedved tartotta a győzelemért.
Elhagytalak, mert sokkal jobban vitatkoztál, mint én, és már a kapcsolatunk hajnalán világossá vált, hogy veled nem érdemes veszekedni, hiszen csak veszíthetek, még akkor is, ha igazam van – ezért nem vitáztam többé. A hadviselés rejtettebb módjába keztem a hátad mögött, olykor még a saját hátam mögött is.
Elhagytalak, mert – tudtom nélkül – kifejlődött bennem a sértettség csírája, az elidegenedésé és a magányé, ami bennem élt a napi rutin, a munka, a többiekkel folytatott beszélgetések során. Ha nem is vettem tudomást róla, de egy ideje már folyamatosan kerestem; kerestem, ha titokban is, valami mást, egy másik életet, a boldogság valamilyen egyéb módját, amelyet talán más szerencsések magukénak tudnak, és azon tűnődtem, mért nem én vagyok az a szerencsés, vagy esetleg – ez még szörnyebb –, egyáltalán lehetnék-e az.
Elhagytalak, mert már nem voltam az a fiú, akihez hozzámentél.
Elhagytalak, mert láttam egy párt csókolózni a városban, és rosszul érintett. A bolondok, gondoltam. Így csókolózni a nyílt utcán?! Mért nem mennek inkább szobára?
Elhagytalak, mert nem tudtam tovább maradni, és veled élni.
Elhagytalak, mert haldokoltam.