Istennek vagy az Életnek, vagy nevezzük Sorsnak fekete humora van. Évek óta nem járt a Balatonnál. Amikor utoljára a tónál nyaralt első szerelmével egy lepusztult hegyi kis nyaralóban és normális fürdőszobáról, mellékhelységről, elegáns vacsorákról álmodott a szállodasoron sétálva, korgó gyomorral és turkálóból összevadászott olcsó kis fehér ruhájában. Nyolc órás vonatútat tettek meg idáig, majd izzadtan és büdösen felcipekedtek a hegyi kisházba, mely inkább présházként, mint szállásként volt definiálható. A két hét alatt egyszer vacsoráztak a városban, néha beültek cukrászdába fagyizni de a korzón rengeteget sétáltak, közös álmokat szövögettek a nagybetűs, gazdag életről.
Aránytalanul sokat költött drága külföldi divatmagazinokra, melyekben az abszolút elérhetetlennek tűnő tárgyakat csodálta újra és újra a strandon hason, felkönyökölve feküdve. Meg volt győzödve arról, ha sokáig nézi őket, talán valóra vállnak, birtokába kerülnek.
Szeretett volna egy nyitott csodaautóval leparkolni, behúzni az LV monogrammal összekarcolt bőröndjét a portára és közömbösen unott arccal „becsekkolni” az emeleti luxuslakosztályba. Laza mozdulattal lerúgni Gucci papucsát és stílusosan egy finom Irsai Olivérrel a kezében – hogy „Férfi” is legyen a társaságban – az ablakhoz sétálni, miközben hernyóselyem Bill Blass ruhája a földön alkot szabálytalan rongykupacot… St.Moritz cigarettára gyújt és önsajnálkozó lassú mozdulatokkal lecsatolja Bulgari ékszereit, fenséges Vacheron Constantin óráját. Aztán jött egy Férfi és vele együtt remény egy új életre, álomra, luxus kivitelben. A Férfi hűvös eleganciája, határozott kisugárzása, hatalma a többi ember felett és hetyke közömbössége, ahogy a pénzt kezelte, úgy vonzotta akár a mágnes. Stílusa és lexikális tudása lenyűgözte mint egy kimerítő sivatagi túráról érkezett vándor a vízet, úgy itta szavait, hallgatta éjszakákba nyúló életéről szóló történeteit, felnézett rá és csodálta, tisztelte, becsülte, szerette és gyűlölte. Nem tudta pontosan megfogalmazni magának, hogy miért érzett így, miért hódolt be a Férfi minden akaratának és miért türte el azt a bánásmódot melynek tizedét se vagy még annyit se engedett volna meg másnak, miért nézett el neki mindent, mikor kötötték meg azt a ki nem mondott üzletet, hogy szerelmet hazudnak egymásnak. Nem emlékezett rá, hol veszítette el emberi tartását és engedte el azt a vékonyka kis ágat, mely az önbecsülését tartotta, és kezdett el sodródni az erős árral. A Férfin átlátott, zavarta annak egoizmusa, szűklátókörűsége, makacssága és konoksága. Gyűlölte, hogy folyton visszaélt lehetőségeivel és kihasználva korából, anyagi helyzetéből és a társadalomban elfoglalt presztízséből adódó helyzetelőnyét és mézes-madzagokat húzgált előtte, érzelmileg zsarolta, olyan játszmakörbe taszította melyhez a ráerőltetett kosztüm túlságosan szoros volt, nem illet hozzá sem a szín, sem a méret, még a csillogó-villogó környezet sem. Szúrták a címkék, a hímzett logók, ólomsúlyként húzták testét az ékszerek. A Férfi pontosan olyan volt akár a környezet, kényeztette, megadott minden földi jót, nagyvilági életet, utazásokat, biztonságot, ínyenc ínyencségeket, sznob partikat és iránta oly közömbös, unalmas érdekkapcsolatok sokaságát.
Megérkeztek a szállodába. Minden majdnem úgy van, ahogy pár éve 19 évesen itt elképzelte. Isten valóra váltotta az álmot, mely most gombócként nyomta a torkát. Nem mert felnézni a hegyre, mert attól félt meglátja a messzeségben Fiút a présház nyitott teraszán, ahogy fájdalmasan fújja lefelé a cigaretta füstöt és azt mormogja, na tessék, erre vágytál. Egyenesen, katonás léptekkel húzta be az LV monogrammos-gurulós bőröndjét a recepcióra, közömbösnek látszó arccal, mely arra hivatott, hogy megpróbálja elrejteni a feltőrni készülő könnyeket. A szobába érnek. Közvetlen kilátás a tóra, kicsit közelebb, mint a hegyről csak innen nem látni el a Tihanyi apátságig olyan tisztán. Egy olasz nevét viselő papucs lerúg, valami francia selyemhernyót látott anyag kupacot képez, fehér fürdőköppeny, Irsai Olivér könnyű borra és St. Moritz nem éppen hegyilevegője a kézbe vesz és a szem a messziségbe réved. „Mi a baj?” a kérdés nem akar őszinte választ kapni, nem is értené, a női „semmivel” nem is érné be és csak a szokásos, számára mindig vesztes végkimenetelű vitát gyújtaná lángra. Valami meghatottságot kifejező duma, szeretném megélni a percet és ehhez magányra van szükségem, magyarra fordítva, nem szeretném ha csak fizikailag is de jelen lennél most az életemben, a gondolataimban. A Férfi is örül a csendnek, tudja jól. Inkább előhúz egy fehér kis ruhát és strandpapucsot, hogy lebotorkáljon a partra. Egyedül.
23 éves. Most a legszebb. Gyönyörű. A fájdalomtól és könnyektől a szemei elképesztően ragyognak, mint az üveget éjszakáról éjszakára tisztára mossa. Nem így képzelte. Nem is akart ide visszajönni, szembesülni azzal aki volt, aki egészen más volt, akinek az ereiben csak úgy csörgedezett az élet és hangját úgy ismerték fel, amikor kacagott. Mi változott meg ennyire? A megnemértettség, hogy kora és a társadalomban elfoglalt mínusz 123. helye miatt ostobának (le)nézték, a tehetetlenség, hogy minden egyes alkalommal, amikor összeszedte maradék bátorságát és belekezdett a kapcsolat megmentése miatt felhozott sérelmeibe, végig se hallgatták, soha de soha nem értették, csak ultimátumokkal fenyegették. Maradsz vagy mész. Mintha minden ennyi lenne. A Férfi érzelmi intelligenciájának gyakorlatilag teljes hiánya dühítette, kiborította, tehetetlenné tette és lehetetlenné minden próbálkozását valamiféle kapcsolatra is. Szégyelte magát az előtt a lány előtt aki rosszalló tekintetével, a hegy felé magasodó oldaláról nézett le rá, kirázta a hideg az átélt megaláztatottságok, kellemetlen helyzetek gondolatától is.
