Sírt.
Minden éjjel. Nem tudtam miért, pedig én annyira jó voltam és annyira igyekeztem mindent megtenni, hogy boldog legyen. Direkt megbotlottam a kerti slagban, hogy nevessen ügyetlen bukdácsolásomon és szedtem neki virágot a szobájába, meg rajzoltam neki napos dombos virágos rétet kis nyuszikkal. Aztán takarított, de úgy mosta a padlót, hogy annak szikráznia kellett volna a surlódás hatalmas erejétől. Kértem, segíthessek. Menjek játszani mondta, élvezzem az életet. Furcsa szomorú fal volt körülötte. Nem tudtam áttörni rajta. Aztán leszállt az éj, amikor magában sírt hosszú órákon át és én a falon túl ültem a hatalmas fenyőfákra néző ablakom előtt magamban zokogva. Voltak éjszakák, amikor az Ismeretlen hazaérkezett. Kiment a konyhában, tett vett és felébresztett minket. Jelenlétünkre ordítva válaszolt és kezdődött. Késeket hajígált, ütötte és rúgta és én nem tudtam megvédeni akartam neki szólni, hogy ne bántsa és fejezze be, de nem jött ki szó a torkomon annyira féltem, hogy megöli. Szerettem volna nagy lenni, hatalmas és erős és ütni-verni, lefogni és megfenyegetni, hogy ne bántsa többet. Aztán becsapta a kertkaput és elment.
Nem szerettem amikor hazajött, felkavarta a levegőt és csak feszültséget hozott. Ezt az érzést is gyűlöltem, mert valahol jó volt az Ismeretlennek kettesben kirándulni menni, kimenni horgászni a Dunapartra vagy gombát szedni, erdőt járni. Aztán már ez sem volt jó. Egy téli nap haza kellett vinnie az óviból, mert belázasodtam. Nem őrült nekem, más tervei voltak. Kaptam húslevest és vastag takarót, hogy most aztán aludjak és ne aggódjak mert leszalad valahová és hamarosan jön. Kimentem utánanézni a teraszra és a másik ismeretlen barna hajú után. Aztán tisztán emlékszem arra a lázálom minden részletére. Letáncoltak a könyvek a polcról, forgott a szoba, a csillár megnyúlt és valami vad dobogás zakatolt a fejemben. Kocogott a fogam, fázva remegtem. Aztán este lett és Ő sírt, ölelt és orvost hívott. Közben hazajött az Ismeretlen és a legdurvább őrületbe torkolott a számonkérés. Egyedül maradtam az ágyamban és hallgattam a hangokat, aztán kitámolyogtam a nappaliba, hol ebbe és hol abba kapaszkodva majd a könnyű kis üvegasztalt magamra borítottam, ahogy elvágódtam és persze szanaszétvágtam a kezem. Ordított velem és hideg víz alá rakott. Otthagyott és elment. Ő bekötözte a sebem. Nem sírt előttem és ezt én sem tehettem. Mondta, hogy a Papácskám szeret engem. De én tudtam, hogy az én Papácskámat a boszorkányok elrabolták és elvitték a világ legmagasabb hegycsúcsára, hogy a bőrébe bújhassanak és minket bántsanak. Tudtam, hogy valahol az én Papácskámnak én hiányzom és szeret engem, csak meg kéne mentenem, kiszabadítanom, mert már túl régóta van fogságban és túlságosan legyengült szegény. Voltak napok régen, amikor Papával a térképeket nézegettük, elmesélte hol milyen állatok élnek és milyen szépséges tájak vannak, végtelen tengerek és égbe törő hegyek. Ezek voltak vele a legboldogabb esték, aztán ez mind elmúlt, alig jött haza többé csak az az Ismeretlen olykor olykor ránkvágta az ajtót aki a bőrébe költözött. Mi voltunk. Hárman. Ő, a kicsi, meg én. Boldogan és egyszerűen a magunk kis világában.
Aztán volt az az éjjel.
Kint álltunk az utcán, mert bent vele már nem lehetett bírni, nem volt esély életben maradni. Hálóing és alvósnyuszi, meg Ő, a kicsi mellettem (mindig fogta a kezem) és a könnyeik.
Éjszakai autózás, majd ácsorgás Nagymamák és mások ajtaja előtt majd újra és újra útrakelés. Csak mi hárman. Olyan jó volt és szabad, boldog, én ebben a hontalan helyzetben éreztem biztonságban először magam. Egy kis Polsikban.
Aztán a Nagyihoz költöztünk és mindannyian a földön aludtunk a szivacsokon és hatalmasakat mókáztunk. Hihetetlen érzés volt, Ő is felszabadult és nyugodtan aludt mellettem, nem repkedtek körülötte kis feszültség villámok és mi is kicsivel. Biztonságban voltunk tőle. Telt múlt az idő, az Ismeretlen látni akart mondta Ő. „Lent ül a ház előtt a játszótéren, ha kinézel az ablakon láthatod”. Valóban ott ült pedig jobb lett volna ha soha többé nem jön, mert annyira furcsa érzés volt. Nem mentem le és azt üzentem, hogy nem jöjjön értem máskor mégha a bírónéni azt mondta is, de én nem akarom.
Ismeretlen ismeretlen maradt még mindig. Akkor ahogy ott ült a padon nekem az ő, a Papám. Szomorúan és megrogyva. Nem akartam vele lenni és soha többé nem tudtam igazán felnézni rá, elfogadni vagy becsülni őt. Ő viszont ott a kis Polsikban hős lett és a legfontosabb az én életemben, Mami.Az Édesanyám.
