Időre van szüksége. Még sok-sok időre ahhoz, hogy a legjobb döntést hozhassa meg.
Szétforgácsolt életét medrek között terelgeti, kötött pályán mozog. Vannak széles folyómedrek, égbeszökő sziklaormok között és akadnak tengerben feloldódó folyamon, laposra koptatott köveken vidáman szaladó patakok. Úgy érezte az élete inkább egy kötött pályás sínpárhoz hasonlít, mely gyönyörű tájon szalad át, dombok, tengerek, kihajolva az ablakon kicsit érezte a fű zöld illatát, a levegő nyári meleg zamatát, a szabadság összekeverhetetlen mámorát. Sínpárok. Az egyik sínpár ő, a másik a felesége, ami összeköti őket a gyerek. Ebben a képben hol sínpár volt, hol alagút sötétjébe vakon előre száguldó gőzmozdony, hol tehetetlen utas élete vonajtán. Bonyolult képletek, megoldhatatlan mátrixok, csak mert volt egy állomás. Nem lett volna szabad, tudta jól az elején, hogy fatális hibát követett el amikor belement a játékba, amikor belenézett a mágnesként vonzó két égkék szempárba, melyben saját fájdalmas sorsát látta visszatükröződni, könyörgést a boldogság után, felhívást szerelemre, szívszaggató ölelésre és évtizedek óta áhított, mellszorítóan megejtő csendes, ártatlan szeretetre.
Az állomás ahol leszállt kietlen volt, forró beton, kék alapon napsárga betűk: Balatonfüred, távolban a Balaton akár tenger is lehetne vitorlásokkal borított víze és a szél. Mindig elvarázsolták a szélfújta, hullámzó rétek, nádasok, térdével játszó füvek. Amióta látta a Gladiátort című filmet – mely egyik kedvence lett – maga is örömmel futatta tenyerét végig a fűszálak tetején. Emlékek. Kinek ne lennének ha a magyar tenger partjához ér? Bohémság, hobó élet, fiatalság, szerelem és bolondság. Olyan napok, órák és percek melyeket minden gondolkodás nélkül átélt volna újra és újra, felejthetetlenek. Az idő mely egyre távolabb vitte ezektől a boldog nosztalgiába csomagolt emlékképektől, állomásoktól és most mégis ezt a fizikában is alapvető fontosságú tényezőt hívja segítségűl. Bár magának sem vallotta be szívesen, de titkon arra vágyott, ne neki kelljen kimondani a végső szót, döntsön helyette a homokóra vagy akár egy homokvihar elsöprő erejű kegyetlensége, söpörje el egy évtized alatt felépített életét és adjon helyet valami újnak, egy tisztább égnek, melynek kéksége mögött jelentősségét vesztve, elhalványul az a két kék szempár. Kavarja meg az állott levegőt, szedje fel a síneket és mossa el az előtte álló utakat, hogy tisztán indulhasson el, ne kelljen azt a szerepkört választania, melyet nem érez magáénak, mert nem illik bele a magáról és értékrendjéről kialakított képbe. Balatonfüred. Gondolta lesétál a molóra, megnézni a kikötőben ringatozó vitorlásokat, sétálni a platánok és a zimmer frei korszak éveire emlékező volt kelet-német turisták között.
Fájdalom ellen fájdalom, gyermekkorában is ha valami felettébb kellemetlen sérülést szerzett a fogait szorította össze, próbálta elnyomni az erősebb érzést önmaga által gerjesztett erővel. Test a test, gondolat a szív és a lélek ellen. Vihar és zivatar helyett könnyek. Azt remélte, tudatosan el tud szakadni a szeretőjétől és az iránta érzett kamaszos szerelmétől. Azt remélte, ha józan gondolatait sokáig futattja át agyban, akár egy számítógépen a vírusirtó programot, a tudatossága elnyomja az ösztönösségét, hiszen mi is a szerelem? A szerelemre nem lehet alapozni, építeni, különösképpen nem akkor, ha az imádat alanyát alig ismeri, annyit tud konkrétan róla, hogy finom a bőre és annak illata, szereti amikor csókra nyitott ajkaik találkoznak, magához ölelni vékony, kis testét és a fülébe suttogni. Vergődés. Minél inkább igyekszik egyre messzebb és messzebb lökni magától, annál inkább vágyik rá, őrületes szenvedéllyel kívánja, szeretne benne lenni, hallani ahogy zaklatottan a levegőt veszi, gyorsuló, remegő légzését és boldogságtól feltörő fájdalmas sóhaját. Újra és újra akarja érezni a forróságot, beléhatolni, eggyé válni, a lüktetését a gyönyörtől, a szorító karokat, átkulcsolt lábakat a hátán. Mindig megvárta, hogy együtt menjenek el. Pontosan ez a baj, már megint a mindent elsöprő érzések, melyek letaszították gondosan felépített sínpályájáról. Nem kéne itt lennie, nem kéne nekivágnia a szeretője vénuszdomjára felhúzott Kálváriájának, minden egyes lépéssel beljebb és beljebb szúrni azt a kést a szívbe. Ment és ment, konok elhatározottsággal összeszorított állkapoccsal előre, tudnia kell.
Muszáj tudnia fáj-e mit érez, ha ott lesz ahol annyira de annyira végtelenül boldog volt és az idő jó barátként megállt velük egy másfél nap erejéig, hogy elfeledhesse otthonhagyott felelősségét, feleségét.
Megérkezett a szállodához. Elsétált a bejárat mellett, kikerülve a szocreál, a tóra ablaktalnul épített magas, kocka épületet. Egyenesen a partra ment, először a stéghez, ahogy akkor is tették, majd a vízpartra a padhoz, ahol éjjel ültek dobozos sörük és néhány doboz cigaretta feszültséget oldó társaságában. Nem ezt várta, nem erre az érzésre számított, a vihar onnan támadott, olyan szelekkel, melyekre nem számított. Az üresség jobban fájt, mint a távoli szerelem hiánya. Nem a nő nem léte, hanem a megélt boldogság, a fülledt erotika és folyamatosan szikrázó érzékiség nem léte gyötörte jobban. Azt remélte, ha eljön ide majd képes lesz döntésthozni, útat választani, de csak még inkább összezavarodott. Agyban eldönteni, ami a szívre tartozik kudarcba fulladt vállalkozás. Nincs itt, de ha mégis itt lenne, annyira örülne is meg nem is neki, inkább hagyná, szeresse, ölelje, vigye fel a 307-es szobába, csókolja végig gerincét, ahogy szereti, becézgesse és neki ne még kelljen menni, visszatérni, szédüljön bele, élvezzen és élvezzen tudattalanul, felejtve ezt a bolond világot, mely nem hagyott neki szabadságot. Csak állt a parton rezzenéstelen arcal követve a Nap meredek pályáját a dombok mögé. Egyik cigaretta parázsa a másik után izzott fel, ahogy annak idején itt szeretkeztek. Egésznap a hátán vitte a vízben, kezével fenekét simogatta, élvezte a melle érintését, a nyakába adott csóksorozatokat. Kollektív felejtést játszottak, két főre redukálva a világon élők számát. Nem ezt várta ettől a helytől. A meder amiben eddig érezte magát egyre és egyre mélyebbnek tűnik. A sínpárok vaksötét alagútban szaladnak, magukkal rántva az egyetlen értelmes és önmaga által becsült szerepét, az apaságot.
A fiára gondol és gondolt mindig, nem akar fájdalmat okozni, nem akarja látni a bizonytalan kérdéseket nagy barna szemeiben, és az ijedtséget, melyet a válaszoktól való még nagyobb félelem okoz. Legalább miatta le kéne tudnia mondani önmaga önző boldogságáról és energiákat fektettni összedőlt házasságába, melyben jeleneg semmit nem talál, mely saját magára emlékeztetné. Pusztán egy olyan torz tükörkép, mely fiatalkori énjét tükrözi vissza kegyetlen őszinteséggel. Csalódottan indul vissza az állomásra. Valójában nem is érti miért vonattal jött, amikor világéletében autóval közlekedett az állomások között. Mederből cseberbe, cseberből vederbe, reménytelen helyzet, úgy dönt most inkább a Sorsra és a végzetre bízza a jövőt, bár nem jellemző rá ez a fajta már-már vallási fatalizmus, ezotérikusnak címkézett sorszserűségbe vetett hit. Egyetelen szövetségese maradt az idő. A vihar után kitisztul talán kitisztul az idő. Egy biztos. Cigaretta és fájdalom.
