Cigaretta és fájdalom.Vihar előtt mindig úgy érezte széthasad a feje, megbolondul és őrjöngve kiszalad a világból, annyira de annyira, hogy soha többé nem emlékszik semmire, tudattalanul. Amikor gyermek volt, minden nyarat vadkempingezéssel töltöttek Papával egészen május végétől a szeptemberi iskolakezdésig, a Papa második feleségével és húgával meg változó felállásban unokatestvérekkel, barátokkal. Öreg fák közt vertek sátrakat a Dunaparton, melyeket fóliával takartak közös le, hogy ezáltal egy közös konyhára való fedett helyet nyerjenek. Boldog és gondtalan gyermekévek voltak ezek a Kisoroszi szigetcsúcson.
A családilag tákolt ideiglenes lakhelyet a vihar elől, - rá nem jellemző - egésznapos bolond viselkedése mentette meg minden egyes nyáron. Ha undok, morcos módon nyűgős volt, már mindenki bosszantásig kérdezgette, mi az Szonja vihar lesz? Mi bajod van csak nem sötét felhők gyűlekeznek szegény fejünk felett?
Aztán megszokták, hogy menetrendszerüen megjöttek a sötét felhők, dörgött az ég, fújta a szél a homokot, a faleveleket, ágakat csavart el, elsöpörte az egész napos szenvedést, majd elmosta a megkönnyebbűlés könnyeit. Valahogy így lett a vihar: a mindent feloldó égi áldás, melynek szele elsimitotta homlokán, a szeme közé rajzolt függőleges vonalat, elmosta a fejfájást, a megfejthetetlen zizzegős nyugtalanságot. A szelet és az esőt szerette a legjobban, ilyenkor erősnek érezte magát, egynek a természettel, melynek ereje mindig lenyűgözte. Szerette. Szeretett kiszaladni a partra, lábat nyaldostatni a felkorbácsolt hullámokkal, arcot ég felé fordítani és esővel, könnyekkel áztatni, átadni és megadni magát az őserőnek. Lelki orgazmus, a szabadság maximális élvezete és kiélése, úgy érezte ilyenkor mintha ő lenne a szél, a csapkodó villámok és minden elfojtott haragja dörgésként remegtettné meg a világot, mely keretek közé kívánja szorítani, levágni szárnyait és emberek által alkotta, ostoba szabályokkal kijelölni útját. Gyűlölte a korlátozást, a táblákkal jelölt kijárt utakat, a többség által definiált fogalmakat és iratlan törvényeket. Azt szerette, amikor a szél a dombokon összekócolta szőke haját és a fűszálakat, melyre valószínűtlen narancsos meleget vetett a vihar árnyékában ragyogó napfény. Azt szerette amikor a a felhők és a folyó víze éles, haragos színekben pompázott. Az ellentétek vonzották, az élet azon sajátosságai, melyek túlmutattak a felszínen, felforgattak, elégettek mindent, hogy átadják helyüket a nyugalomnak és a csendnek. A hegyek veszélyesen magas csúcsai és vízek életére törő mélysége nyűgözte le, akkor érezte, hogy él ha mindent egyszerre élt meg, érzett. Számára a legszebb viharok azok voltak amikor napfényben úsztak a zivatarfelhők, a szélvihar virágokat szagatott le az gyümölcsfákról, fákat csavar ki és vizeket korbácsol fel. Várta az égi játékot. Visszafojtott lélegzettel állt fent a szőlővel beültetett hegyen, előtte Balatonfüred, Tihany, messze a szállodasor kiugró épületei, pipafüst felhőszerű fehér pamacsok melyek közé cigarettafüstött fújt lassú ritmusban, sóhajtással kísérve.
Mindig visszajárt élete mérföldkövét jelentő emlékek helyszínére. Balatonfüredhez kicsit talán túl sok mérföldkő is tartozott, több mint amennyit kora ellenére magáénak kellene tudnia, de mindig szerette két kanállal enni az életet, minnél nagyobb falatokat harapni, hogy teljesen betöltse ízlelőbimbóit annak édes íze. Egyszerűen nem tudott napirendre térni legutolsó emléke felett. Szerette volna tudni, pontosan mit is jelentett neki az a különös idegen, az a Férfi aki oly gyorsan, oly mélyen hatolt a lelkébe. Ebben eddig még semmi szokatlan, mert élet -formájával és – filozófiájával jártak az eféle fájdalmak, de eddig még mindig érzelmileg győztesként került ki, most azonban önként nyitott ajtót. A másfél éve várt ismeretlen ismerősnek. Különös érzés volt, pontosan olyan érzés amit valahol szeretet tartalmassága, szívszaggató mélysége miatt.
Legutoljára atombombaként robbantott fel maga mögött mindent, számára is meglepő számú kritikusan sebzett sérültet hagyva maga után, felégetve hidakat melyek oly sokáig eregették magukból a fekete, kormos, kissé dühös, kissé csalódott, könnyek duzzasztotta felhőket. Aztán mindenki megtalálta a maga helyét és párját az életben, hirtelen világossá vált számukra az ÚT melyet magukénak érezhettek, melyen eltéríthetetlen magabiztossággal, eszevesztett tempóban indultak el. Csak Ő maradt, jól kitáblázott útkereszteződésekkel, zavaros belső hangokkal. Az út helyett fűre lépett mely ismeretlen távlatokba és véres sebeket okozó tűskés bokrokkal volt tele. A vérnek édes íze van, újra és újra terem minden, a hámsejtek melyeket felszaggatak, a vérlemezkék, a tüskék. „Élek és magamnak új életet teremtek” gondolta minden egyes lépésnél. Szabadságvágya ellenére paradox módon tudatosan tett mindent szabadon. Tisztán tudta legalábbis mit nem akar, tudta, hogy neki nem úton kell haladni, jobban szerette mások ösvényeit keresztezni, tudta miből mit hozhat ki magának, élményanyagként a saját maga számára eltervezett élményanyagához.
Azt is tudta, hogy egy-két év és jönni fog a Férfi. A lelke mélyén azt is tudta, el fogja veszíteni időről-időre de közben egy-egy emberéletnyi élményt élnek meg együtt, tartalommal, szenvedéllyel és szeretettel. Általában a nem vállalt felelősséget, ezért kétszer sem vállalt gyermeket. Ezúton nem kerülhette el.
Most azonban egy olyan vihar volt esetleges kilátásban melyre egyáltalán nem vágyott, nem akart ártatlan sebesülteket, főleg nem lelke mélyéig sebzett gyermeket. Amikor az első levelet kapta még úgy tudta már elvált, független férfivel hozta össze a véletlen szerencse, akinek van egy nem vele élő fia. Elvált szülők legidősebb lányaként, így nyugodt lelkiismerettel határozta el, hogy neki kell ez a Férfi, miközben annak sorait, szavait, játékosan és humorosan, mindig fordulatosan de sohasem hivalkodóan fűzött mondatait olvasta. Új volt az érzés, az élmény, hogy nem kellett a betűk mögé néznie, ott volt minden feketén-fehéren, egyenesnek és megdöbbentően őszintén. Lenyűgözte, mert pontosan azt találta meg benne, melyet szeretett volna magában újjá teremteni, a tiszaságot, egyértelműséget. Engedett a megérzéseinek, a szívének, hiszen végletességéhez tartozott ez is, először az ösztön, a belső hang, majd az ezt valóra váltó fegyelmezett, mindvégig tudatosan kontrollált tudatosság és az őt körülvevő világ számára elképzelhetetlen türelemmel. Ugyanazzal a makacs türelemmel, mellyel egészen a Balatonfüred felett lágyan emelkedő domb tetejéig mászott, hátha madártávlatból elszakadhat egy kicsit a Férfi nagyonis kézzelfogható problémáitól, helyzetétől és felülemelkedhet ezen a ragaszkodáson. Család, közös otthon, gyermek, együtt elkezdett befejezetlen jövő, egy baráti kör és egy hitvesi ágy. A házasságnak még a gondolata is elkerülte, így hát teljesen idegen volt számára a Férfi élete, próbálta elképzelni miért is lehet az annyira nehezen otthagyható, miért is lehet az jó, ha 11 éven át ugyanúgy ébrednek együtt. Nem szerette ezeket a gondolatokat. Régi, árnyékos pinceajtók felé vezették le lépcsőről lépcsőre vissza a gyermekkorába. Nem akarta tudni a miértek miértjét, nem akarta érteni önmaga reakcióit, nem akarta, hogy tudja miért akarja a vihart és miért vágyik arra oly érthetetlenül, hogy a Férfi kisfiát minden éjjel magához ölelje és megnyugtassa, álomba ringassa. A megérzéseinek engedett, önmaga érzéseinek azonban nem. Ott állt fent a szőlőhegyen és csalódottan nézte ahogy a vihar elkerülte. Nem ezért jött fel, nem ezt tervezte, mert még nem is gondolt az itt eltöltött napokra, amikor a többi ember csupán felesleges díszletéül szolgált annak az egy éjszakának és felejthetetlen napnak. Arra akart gondolni, hogy nem tudott távol maradni tőle, a testétől, ölelnie, érezni kellett. Arra akart gondolni, hogy milyen fájdalmasan gyönyörűek voltak a percek, azt hitte ha nem ér hozzá meseszép bőréhez, a Férfi elilan, megszökik, így a vízben koala medveként le sem szállt a hátáról és éjjel nem mert elaludni, reszketett attól, hogy reggel az ágyat magányosan üresen találja. Fáradhatatlanul próbálta őrizni nyugtalan álmát, kényeztetni, szeretgetni. Félt elengedni, az órára nézni. Erre akart gondolni. Sokkal jobban fájt, mérte le a fájdalmat a skálán. Nem számított arra, hogy ez az egy-két napnyi emlék olyan más sebeket is feltép melyeket az idő és az emlékezet már rég eltemetettnek hitt. Az egész élete fájt, ha a Férfi szemébe nézett és fájt az élet ha nem nézhetett a szemébe.
Cigaretta és fájdalom, vihar helyett a könnyek csendes esője. Tudta, hogy Ő az akit annyi éven át keresett. Nem szerette az ezotérikus elvev-elrendelés- rendeltetéselv-szerűséget és mégis valami ilyesmit és óriási zavart érzett. A Férfi szavait ismételte a vonat és zokogása szagatott ritmusához igazítva: esély-te-len, esély-te-len, esély-te-len….
